Isten halála, hierarchiák és a nárcizmus kora

Ugyan nem térhetünk vissza a naiv hitrendszerekhez, de újra tanulhatjuk a tiszteletet, az alázatot és az ámulatot. Így talán még időben hátraléphetünk abból a nárcisztikus rémálomból, amely felé sodródunk.

Richard Grannon nyomán:

A nárcizmus rejtett oka, amiről senki sem beszél.

Nietzsche híres mondata – Isten halott, és mi öltük meg – az 1880-as években született. Ugyanebben az időszakban írta Dosztojevszkij A Karamazov testvéreket, amelyben meglepően határozott állítást fogalmazott meg: ha az emberiség elveszíti Istent és a vallást, akkor kimozdul a természetes rendjéből.

Ez elsőre nagyon magasröptűnek tűnhet, de mi köze mindennek a nárcizmushoz?

A kapcsolat bár egyszerű, de csupán egy mély felismerésen keresztül válik érthetővé. Az ember hierarchikus lény. Falkába tömörülő emlősök, törzsekbe szerveződő élőlények vagyunk. Csoportokban élünk, rangsorokat alkotunk, ösztönösen érzékeljük, mi van „felül” és mi „alul”.

Ezért mindig érdemes megkérdeznünk: vajon jó vagy rossz evolúciós szempontból számunkra az a világ, amelyet saját magunknak teremtünk?

Mert mi – más emlősökkel ellentétben – képesek vagyunk megalkotni, átalakítani a környezetünket. És itt a „környezet” nemcsak a fizikai világot jelenti, hanem a kulturális normákat, az elfogadott viselkedésmintákat, a tabukat, mindazt, ami meghatározza, hogyan is élünk együtt itt mi mindannyian.

Amennyiben a hierarchia valóban alapvető fontosságú úgy a biológia, mint a genetika vagy az ösztönök szintjén, akkor ennek komoly következménye lehet. A technológiai fejlődés – az úgynevezett „haladás” – során eljutottunk oda, hogy úgy gondoljuk nincs többé szükségünk Istenre, nincs szükségünk vallásra.

Nietzsche és Dosztojevszkij ugyanarra a pontra mutattak rá. Korábban a hierarchia csúcsán volt valami – és ez a „valami” Isten volt, aki nem kizárólag egy büntető, haragos apafigurát jelentett, hanem egyben a misztériumot is.

Ahol a misztérium, ott megjelenik a miszticizmus. Az a felismerés, hogy van egy határ, ahol azt mondjuk: „nem tudom”. Ez nem mérhető, nem kiszámítható. Itt ér véget a tudomány, és itt kezdődik a spiritualitás.

Ez a misztikus tér lehetővé tette, hogy az ember olyan belső képességeket is használjon, mint az empátia, a természettel való mélyebb kapcsolódás vagy a művészi kreativitás.

Amikor azonban a hierarchia csúcsáról eltűnik a misztérium, akkor a helyét valami más foglalja el. A modern világban ez a mindent megismerni és mérhetővé tenni akaró, mechanikus valóság.

Ebben az új hierarchiában az számít értékesnek, ami funkcionális, kiszámítható, reprodukálható. Az álmok, a szubjektív élmény, a természetfeletti, a spirituális – mind háttérbe szorulnak, vagy egyenesen értéktelenné válnak.

Sem Nietzsche, sem pedig Dosztojevszkij nem volt naiv: pontosan látták az egyház visszaéléseit, a vallási hatalom torzulásait. Mégis gyászoltak valamit, ami mélyen emberi volt.

Amikor a tudás és az ismeretek kerülnek a hierarchia tetejére, az emberi leleményesség válik a legfőbb szervezőelvvé, míg korábban ezt a helyet az isteni vagy a megismerhetetlen foglalta el. A misztérium egyik legnagyobb ajándéka az, hogy kimondhatjuk: „nem tudom”. Ez könnyíti az egó terheit, teret ad az alázatnak és a kíváncsiságnak. Ha azonban mindig „tudunk”, az ego nehézkessé válik, felfúvódik, elveszíti a rugalmasságát.

Ha az ismeretlen van legfelül, egy égbenyúló hegycsúcs láttán azt mondhatjuk: Hűha! / Te jó ég! A csillagokra nézve ámulatot érzünk. Egy másik emberre pedig tisztelettel tekintünk. Ez nem romantika – ez pszichés egyensúly kérdése.

Amikor azonban az emberi leleményesség (vagy ügyeskedés) lesz a mindent meghatározó elv, az ámulat eltűnik. A hegy már csak geológia, a csillag csupán asztrofizika, a másik ember pedig objektummá válik.

Dosztojevszkij figyelmeztetett: amint elveszítjük az Isten (vagy a misztérium) iránti tiszteletet, akkor elveszítjük azt egymás iránt is – majd végül önmagunk iránt ugyanúgy. Ami marad, az a megvetés és az alatta rejlő, mindent átitató neheztelés (vagy keserűség).

Nietzsche nem ünnepelte Isten halálát. Traumatikus eseménynek nevezte. Azt kérdezte: milyen rítus moshatná le a vért a kezünkről?

A nárcizmus – leegyszerűsítve – grandiózus válasz a traumára. Azért terjed ilyen gyorsan, mert eltűnt a transzcendencia, eltűnt a misztérium. Az ember saját magát tette istenné.

És amikor az ember – vagy a tudomány és a technológia – válik istenné, eltűnik az alázat, eltűnik a hála. Megjelenik az illetékesség, önmagunk felhatalmazása, ezzel együtt a sértettség érzése. Sok kis isten születik, akik imádatot követelnek, ideológiai kultuszokat építenek, és büntetnek mindent, ami szerintük eltérést jelent az „igaz úttól”.

Ez az üres istenek kora. Nem feltétlenül apokaliptikus – de nem fenntartható.

Ugyan nem térhetünk vissza a naiv hitrendszerekhez, de újra tanulhatjuk a tiszteletet, az alázatot és az ámulatot. Kimondhatjuk újra: „nem tudom”. A legnagyobb kérdések továbbra is megválaszolatlanok – és a tudásunk határain túli ismeretlenhez tartoznak.

Amennyiben (és minél többen) tudatosítjuk ezt magunkban, talán még időben hátraléphetünk abból a nárcisztikus rémálomból, amely felé sodródunk.